Nagymamám, amikor még élt, szenvedélyes tévéző volt. Gyerekként sosem értettem, miért próbál tanácsokat osztogatni a sorozatszereplőknek, pedig rendszeresen tette. Mi, gyerekek, ezt akkor megmosolyogtuk, nem értettük, hiszen mi már tévé mellett nőttünk föl, ő azonban még a képernyőmentes érában született, ezért neki természetes volt, hogy az emberekhez (még ha a dobozban vannak is) beszélni kell. A nagymamámat beszédre ösztönözte a tévé: nem tudott csendben szemlélődni, szinte ‘benne volt’ a filmben. A mai gyerekek azonban nem úgy reagálnak a képernyőre, mint ahogyan a nagymamám anno tette…

Egy korábbi cikkben írtunk már arról, hogy az idegen nyelvű mesefilmek nézése miért nem igazán hatékony módja a nyelvtanulásnak. Akkor azzal érveltünk, hogy a mesék nyelvi szintje messze nem kezdő, mivel ezek a gyerekeknek szóló tartalmak nem nyelvoktatási, hanem szórakoztatási céllal készülnek, általában anyanyelviek számára. Emiatt van az is, hogy ezeknek a történeteknek a képi megjelenítése nem segíti, nem támogatja az elhangzó idegen nyelvű beszéd jobb megértését: pl. nem azt mutatják be, amiről a mesében beszélgetnek; meglehetősen sok párbeszéd van benne, amely javarészt egy helyben ácsorgó szereplők szájából hangzik el stb.

Vizsgáljuk meg más szempontok alapján is az angol nyelvű meséket! 

Az emberi lények kommunikációra való igényét rendszerint egyfajta belső késztetés hozza elő: ez pedig az a szándék, hogy egy információt elkérjünk vagy megosszunk egy másik hús-vér személlyel. Ahhoz, hogy valakit megszólalásra késztessen egy másik ember, ahhoz kell a kölcsönösség.

Más szavakkal, egy párbeszédhez minimum két értve figyelni tudó ember kell, akik adott pillanatban értve figyelnek. Nem elég csupán a képesség birtokában lenni, hanem akkor és ott használni is kell ezt ahhoz, hogy létrejöhessen a valódi kommunikáció. Máskülönben a felek egyszerűen elmonologizálnak egymás mellett, amit csupán groteszk értelemben nevezhetünk igazi párbeszédnek.

Mi történik akkor, amikor nem kapok kellő figyelmet?

Ha azt látom, hogy a másik ember érdektelen vagy nem figyel rám, az bizony durván megöli a közlésvágyat. Már nem akarom elmondani, amit előtte annyira el akartam. Legalábbis nem neki, nem most. Az értő figyelem ugyanakkor hihetetlen ösztönző erővel bír az ember azon igényére, hogy beszédben megosszon valamit magából egy másik emberrel. Egy igazi, jó beszélgetésnek az alapja a kölcsönös egymásra figyelés: figyelem és reagálás a másik kommunikációs és metakommunikációs jelzéseire.

Gyermekeknél ez ugyanúgy működik, mint a felnőtteknél, és éppen ezért nagyon nehéz olyan környezetben rávenni magunkat a beszédre, amelyben a másik fél (akihez beszélnénk) nyilvánvalóan semmiféle érdeklődést sem mutat felénk. Ha ilyen érdektelen környezetben mégis elkezdenénk valamit mondani, az úgy már nem is lenne párbeszéd, hanem csak monológ. 

Miért nem szólaltatja meg a gyermeket a képernyő?

Egy gyermek számára a képernyő nem ad elegendő ösztönző impulzust, amely beszédre motiválja őt. A képernyő csak egy élettelen eszköz: ami rajta történik, az nem biztatja sem idegen nyelvű, sem anyanyelvű megszólalásra. Éppen ellenkezőleg!

A képernyő passzív befogadáshoz szoktatja őket a személyes interakció lehetőségének hiánya miatt. A meseszereplők ugyanis nem akarnak beszédbe elegyedni a gyerekünkkel, ezért nem is tudják őt arra motiválni, hogy megszólaljon. Sőt, meglévő megszólalási késztetését is szépen elnyomják: a gyermekek ugyanis eleve szeretnének részt venni az őket körülvevő személyek párbeszédében. Ez az igény ott lapul bennük, csupán teret és lehetőséget kell nekik biztosítani. Alkalmas környezetben idővel ‘utat fog magának törni’ az idegen nyelvű közlés. A képernyő előtt csöndben ülő gyerek jelensége ellenben tanult viselkedés végeredménye.

Kezdetben még beszélnek a meseszereplőkhöz, aztán valami megváltozik …

Igen, a kicsi gyermek még beszél a képernyőhöz: elmondja, mit lát, belekérdez a történetbe és bekapcsolódik a szereplők párbeszédébe. Mivel azonban a képernyőről soha senki sem reagál vissza, ezért megérti, hogy ezt csak nézni kell. Kirekesztődik tehát a kommunikációs folyamból, ami a képernyőn zajlik – ezt zokszó nélkül tudomásul veszi és nem is próbálkozik tovább. A visszajelzések és a gyermek irányába mutató érdeklődés teljes hiánya miatt nagyon hamar véglegesen leszokik a mese alatti beszédről és csak nagyon ritkán, heves érzelmi állapotban jön elő belőle újra.

(Ez egyébként felnőttekre is jellemző: gondoljunk csak a fociszurkolók képernyő előtti kiabálására vagy a szánkon kicsúszó suttogó figyelmeztetésekre, amiket a szerencsétlen rövid életű áldozathoz intézünk a izgalmas jelenetek közben.)

A gyermeki agy személyekkel való interakcióra van behuzalozva

Kicsinyeinknek lételeme a róluk gondoskodó hús-vér személlyel történő személyes interakció. Muszáj, hogy beszéljünk hozzájuk. Ez annyi mindent fejleszt bennük és annyiféle érzelmi impulzust ad nekik, hogy szó szerint nem tudnak enélkül létezni.

Kell nekik a személyes figyelem, nem a nap minden percében, de elég gyakran ahhoz, hogy tetten érjük a kicsi kommunikatívabb időszakait, amikor nem csak szeretgetve akar lenni, hanem a maga módján beszélgetést akar kezdeményezni. Beszélgetést – még mielőtt beszélni tudna. És később is.

A gyermek ugyanis utánzással tanul, és ha emberek között él, akkor látni fogja, hogy az életünk szerves része az egymáshoz intézett beszéd.

A felnőtt nem utánzással tanul, náluk már más, kognitív folyamatok is szerepet játszanak az elsajátításban, de a gyerek így működik. És neki nem elég látni másokat kommunikálni, hanem részt kell vegyen abban. Ez azt jelenti, hogy a szülőnek részt kell vennie a gyerekkel való párbeszédben és a maga felnőtt intellektusával teljes figyelmét oda kell adnia a gyermek csetlő-botló közléseinek megértésére, az arra való reagálásra. Kutatók már bizonyították, hogy ha ez az odafigyelés és reagálás hiányzik, vagy ha nem elegendő, akkor a gyerek kommunikációs igénye nem fejlődik kielégítően. (Ez egyébként érthető is: minek mondja, ha úgysem figyel oda rá senki).

Egymással kommunikálunk … 

A gyerekek számára, életük első pár évében tehát az egyik fontos megtanulandó dolog az, hogy az emberek egymással kommunikálnak és hogy ebbe a kommunikációs folyamba őt is belevárják, ott neki is helye van.

A képernyő viszont elnémítja a gyereket, aki a villódzó képcső előtt ülve elveszíti meglévő/formálódó közlésvágyát és megtanulja csendben és passzívan figyelni mások párbeszédét akármilyen nyelven történik is az. Ez nem segíti, hanem konkrétan hátráltatja az idegen nyelven történő megszólalást.

Nagymamámat sosem tudta elnémítani a tévé: neki élete végéig megmaradt az intenzív közlésvágya, amit ki is élt, vidám perceket szerezve ezzel nekünk, az unokáinak. De a mai képernyő-generációs gyerekek biztosan nem így működnek, ezért ne ültessük őket idegen nyelvű mesék elé magukban, nyelvtanulási céllal! Életkori sajátosságukból adódóan szükségük van egy személyre, aki hozzájuk a célnyelven beszél. Ez sokkal jobb hatásfokkal működik, mint bármilyen érdekes mese, ami a képernyőn keresztül próbálja beszédre ösztönözni őket.

Angol tanulás otthon

Ha szeretnél olyan anyagokkal dolgozni, amik kezdő nyelvtanulóként is érthető közlések tömegével lát el és felépíti azt a hallás utáni értés kompetenciát, ami a beszédkészség alapját képezi, akkor az angol nyelvtanulás kezdőknek (40 nyelvi gyakorlat kezdőknek) anyagomat mindenképp nézd meg.

Ha újrakezdő nyelvtanuló vagy, aki eleget kapott már a magyarból, épp csak az angol gondolkozás hiányzik, neked a Beszédfejlesztő Történetek I. anyagot javaslom. Ezzel az anyaggal az angol nyelvtanulás otthon is biztonsággal megvalósítható.

A tananyagokat ki is próbálhatod.